NEKED SEM MONDTAM, MÁSNAK SEM!
Összepakoltam, már megint. Sokadszor. Nem sietek, nyugodtan átgondolom, kell-e nekem társ?! Hiszen neked sem mondtam, másnak sem, hogy MARADJ MÉG! Úgy tűnt, még mindig szeretjük egymást, bár néha nekünk is voltak vitáink. De miért kellene, hogy mindig, mindenről ugyanazt gondoljuk?! Valahogy, valami mégsem működött. Amikor kimondtuk, ennyi volt, nem megy tovább, mindketten megkönnyeztük. Talán a pillanatot, talán az egész kapcsolatunkat. Nem hinném, hogy ez csupán egy fellángolás volt. Mindennapjainkba beleívódtak a hètköznapok nehézségei, problémái, ahogy a felnőttek életébe szokott. Hiszen nem vagyunk már kamaszok. Igyekeztünk alkalmazkodni egymáshoz, segíteni, tanítani a másikat. Amikor éppen nem dolgoztunk, sok időt töltöttünk együtt. Mindketten imádtuk a természetet és emlékszem mennyire imádtunk kirándulni. Mégis, mikor eljött a pillanat, én nem harcoltam, nem könyörögtem. Talán eszembe sem jutott azt mondani, MARADJ MÉG! Miért mondtam volna? Hiszen soha, senkinek sem mondtam. Ös...