Saját Szemmel

  Vajon mire gondol most a másik? Te is tetted már fel a kérdést miközben átöleltek? Ha tudnád a választ, mit kezdenél a pillanattal? Jó volt hozzábújni, békésen elmerülni az érzésben, egyben egy olyan világban, amit előtte még nem ismertem. Nem azért mert még senki sem ölelt át, sokkal inkább azért, mert akár akartam, akár nem, karjaiban védtelenné, csupasszá vált a lelkem. Úgy éreztem megérkeztem, hogy most minden jó. Attól, hogy átölelt. Ahogy átölelt! Könnyűnek éreztem magam, nyugodtnak és békésnek. Eszembe sem jutott harcolni az egómmal, vagy akár magamra erőltetett szerepekben tetszelegni. Egyszerűen csak önmagam lehettem, hazugságoktól mentesen. Nem féltem megmutatni gyenge, esendő emberi mivoltom.  Nem kérdeztem mást is ölelt-e így, nem kérdeztem vajon meddig tart a pillanat, nem kérdeztem mire gondol. Miért tettem volna?  A világ talán végtelen, de benne az élet, a pillanat nem tarthat örökké.  Mi mégis, mindig beszélni akarunk, akkor is, amikor tudjuk, most...

Ott állt mellettem, mégis, mintha távolról hallottam volna a hangját. Hogy mit kérdezett, arra végképp nem figyeltem. Izgatottan lapoztam fel azt a régi naplót, amely egy lomtalanításra ítélt íróasztal fiókjának mélyén pihent...   " Ma megint eszembe jutottál..néha úgy érzem, lelkünk újra és újra egymásra talál, fizikai közelség nélkül is. Eljátszom a gondolattal, vajon merre jársz és hogyan élsz?! Aztán jön az ismerős érzés, itt vagy velem. Átölelsz. Megijedek és riadtan nézek körül, hiszen nem látlak, de érezlek. Emlékszel? Bennem élénken él minden pillanat. Az első megrázkódtatás, amikor hosszan egymás szemébe néztünk, s először éreztem a félelmet. A félelmet saját érzéseimtől. De először éreztem a ragaszkodást is. Amikor nem tudhatjuk mit hoz a jövő, mégis fejest ugranánk az ismeretlenbe. Igen, már akkor tudtam, miattad megszelídülne vadul szárnyaló lelkem. Melletted megtanultam mit jelent vágyakozni. Sóvárogtam egy ölelésed után. Annyira, hogy az már fájt. Te is szenvedtél, v...

Mi lenne, ha az idei karácsony más lenne?    Egyáltalán akarjuk, hogy más legyen? Eljátszottam kicsit a gondolattal! A forgatókönyvet ismerjük! Évek óta így csináljuk!   Legalábbis a legtöbben. Heteken át agyalunk, kinek mit vegyünk. Na és miből?! Rohanunk az ajándékok után. Bevásárolunk, de nem ám egyszer! Tízedszerre is visszafutunk az üzletbe, mert még ezt, meg azt vennünk kell. Pedig ha őszinték akarunk lenni, már mindent megvettünk, ami igazán fontos. Aztán egyetlen este miatt egy hétre elegendő vacsorát készítünk. Romokban a konyha, na meg az idegeink. Kimerültek vagyunk, fáradtak, nyűgösek. Valahogy mindig szebbet és jobbat akarunk az előző karácsonynál! Mégis, évről évre azt érezzük, egyre inkább elveszíti valódi jelentőségét, lényegét  a karácsony. Hiába igyekszünk időt, energiát, pénzt nem sajnálva varázslatossá tenni, éppen a varázslat hiányzik belőle! Márpedig nekem kell ez a varázslat és azt hiszem neked is!  Ebben az évben egyébként is sok volt az ...

NE LEGYÉL MÁR NAÍV, VEDD ÉSZRE MI ZAJLIK KÖRÜLÖTTED ÉS SZELEKTÁLJ! Normális esetben, normális családban olyan nevelést kapunk,  mely szerint legyünk jók, segítőkészek, kedvesek.... Nem csupán gyerekként, de felnőtt éveink alatt is igyekszünk ennek megfelelően viselkedni az emberekkel. Ha ránk mosolyognak, elhisszük, hogy szeretnek! Aztán egy szép nap rájövünk , valami nem stimmel. Az életünk nem éppen abba az irányba halad, amerre kellene! Nem azt kapjuk, amit adtunk. Csalódunk barátnak hitt emberekben, szerelemnek képzelt kapcsolatokban.  De vajon mi történt?  Hiszen mi jók voltunk. Nem bántottunk senkit. Igyekeztünk mindig segíteni . Mégis, egyre gyakrabban érezzük magunkat megbántva, elhagyagolva, vagy éppen megalázva. Egyre kevesebb mosolyt kapunk vissza.  Az évek múlásával barátaink száma csökken, a csalódások viszont emelkedő tendenciát mutatnak. Ilyenkor aztán nem értjük mi történt. Naná, hogy magunkat hibáztatjuk! Hiszen ránk mosolyogtak, tehát szeretnek....