Saját Szemmel

  Mert bizony vannak napok, mikor elfárad a lelkem. Akkor is, ha szinte mindig szárnyal. Akkor is, amikor te nem veszel észre rajtam semmi változást. Hiszen ugyanúgy mosolygok, kedves vagyok veled, teszem a dolgom. Belül azért néha sírok. Néha magam sem tudom miért. Persze bevallom, megkérdezem magamtól, mi a baj?! Akkor aztán kendőzetlenül őszinte vagyok. De senki sem hallja, csak én. Talán nem is figyelnek rám eléggé. Megszokták, hogy én figyelek, én hallgatok... Igen...néha elfárad a lelkem. Olyankor egyszerre lenne jó zokogni és valakivel nagyokat nevetni. Valakihez szorosan bújni, vagy éppen elmenekülni. Mindenkit magam köré gyűjteni, mégis egyedül lenni. Ki érti ezt?  Bonyolult az emberi lélek. Osztogatjuk a nagykönyvben megírt tanácsokat, de nem vesszük a fáradtságot, hogy értékes időt szánjunk a másikra! Hát honnan is tudhatnánk, hogy most éppen elfáradt a lelke! Ha tetszett, megoszthatod!

Talán nem is vagyok való ebbe a világba! Talán hibásan működök! Legalábbis nem úgy, mint az átlag! Összetörök akkor is, amikor igazán nem kellene és képes vagyok végtelenül boldog lenni  akkor, amikor mindenki más boldogtalan! Van úgy, hogy féltem a saját világom, hogy valaki elveszi tőlem azokat az érzéseket, amelyek különlegessé tesznek. Nem akarok romlott lenni! Nem akarom gyűlölni azt, akire gyűlölettel kellene gondolnom. Nem akarom bántani azokat, akikben süket fülekre találtam, miközben bántottak. Igen, néha teljesen hétköznapi helyzetekben is érzem, hogy különleges világ amiben élek, amikor egy bizonyos helyzetben teljesen másképp reagálok, mint a körülöttem lévők. Néha felemelő, néha egészen félelmetes, hogy mind körém gyűlnek. Ember vagyok, anya, vigasztaló, bíztató, tanácsot adó, segítő, gyógyító! Azt mondják, egy angyal vagyok! De néha nem akarok angyal lenni! Mások terhét cipelni, mások fájdalmát átérezni, könnyeket hullatni, hogy mások megkönnyebüljenek! Nem akarok fél...