Saját Szemmel

Annyi minden van, amin változtathatunk, amit befolyásolhatunk, de van, ami fölött nincs hatalmunk.  Pontosan emlékszem még, milyen sokáig vágyakoztunk egymás után. Mintha nem is a mai rohanó világban élnénk, mintha tudatalattink is azt súgta volna, most ne rohanjunk, mert ez annál értékesebb kapcsolat. Vágyakoztunk, mégis át akartuk élni az ártatlan beszélgetések hangulatát. Manapság minden olyan gyorsan történik. Nincs idő ismerkedni, mindent akarunk és azonnal. De ez más volt.  Hosszú perceken át csak néztük egymást. Ez a fajta csend egyáltalán nem volt kellemetlen, vagy kényelmetlen. Nem volt zavaró. Nagyon is jól esett, megnyugtatott, mégis megdobogtatta szívünket. Őszinte pillanatok voltak, melyekből manapság nem sok akad. Ki tudja hányszor találkoztunk úgy, hogy randevúnk nem az ágyban végződött. Talán lelkünk is éhezett arra a szeretetre, amelyet oly nehéz megtalálni a mai világban. Mert szavaink sokszor hazudnak, nem tudjuk, nem merjük felvállalni önmagunkat. Szégyeljü...

Ott állt mellettem, mégis, mintha távolról hallottam volna a hangját. Hogy mit kérdezett, arra végképp nem figyeltem. Izgatottan lapoztam fel azt a régi naplót, amely egy lomtalanításra ítélt íróasztal fiókjának mélyén pihent...   " Ma megint eszembe jutottál..néha úgy érzem, lelkünk újra és újra egymásra talál, fizikai közelség nélkül is. Eljátszom a gondolattal, vajon merre jársz és hogyan élsz?! Aztán jön az ismerős érzés, itt vagy velem. Átölelsz. Megijedek és riadtan nézek körül, hiszen nem látlak, de érezlek. Emlékszel? Bennem élénken él minden pillanat. Az első megrázkódtatás, amikor hosszan egymás szemébe néztünk, s először éreztem a félelmet. A félelmet saját érzéseimtől. De először éreztem a ragaszkodást is. Amikor nem tudhatjuk mit hoz a jövő, mégis fejest ugranánk az ismeretlenbe. Igen, már akkor tudtam, miattad megszelídülne vadul szárnyaló lelkem. Melletted megtanultam mit jelent vágyakozni. Sóvárogtam egy ölelésed után. Annyira, hogy az már fájt. Te is szenvedtél, v...

Vannak napok, amikor imádunk élni, van, amikor elveszítjük az életbe vetett hitünket. A legboldogabb pillanatokat sohasem feledjük. Ezért érdemes élni. Talán egyikünknek sem könnyű, én most mégsem szeretnék szomorkodni, legfeljebb örömkönnyeket hullatni. Nem visszasírni a múltat, csupán emlékeztetni magamat, s persze téged is, miért érdemes élni. Lehet, hogy ma nem történt semmi említésre méltó. Lehet, a holnapi nap is ilyen lesz, aztán meg hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy úszunk a boldogságban. Hogy meddig, azt most ne kérdezd! Ki tudja. Talán kapunk egy órát, egy napot, vagy egy évet. Amikor belecsöppensz a pillanatba, kérlek, ne azon agyalj, hogy meddig tart! Akkor a büdös életben nem fogod élvezni. Soha nem érzed át, milyen az, amikor sírni tudnál a boldogságtól. Pedig voltak, vannak, és lesznek ilyen pillanatok az életünkben!  Azt hiszem szerencsés vagyok. A bánat, a fájdalom ellenére is rengeteg szép emlékem van. Pillanatok, amelyekért érdemes élni. "Amikor először láttal...

Összepakoltam, már megint. Sokadszor. Nem sietek, nyugodtan átgondolom, kell-e nekem társ?! Hiszen neked sem mondtam, másnak sem, hogy MARADJ MÉG! Úgy tűnt, még mindig szeretjük egymást, bár néha nekünk is voltak vitáink. De miért kellene, hogy mindig, mindenről ugyanazt gondoljuk?! Valahogy, valami mégsem működött. Amikor kimondtuk, ennyi volt, nem megy tovább, mindketten megkönnyeztük. Talán a pillanatot, talán az egész kapcsolatunkat. Nem hinném, hogy ez csupán egy fellángolás volt. Mindennapjainkba beleívódtak a hètköznapok nehézségei, problémái, ahogy a felnőttek életébe szokott. Hiszen nem vagyunk már kamaszok. Igyekeztünk alkalmazkodni egymáshoz, segíteni, tanítani a másikat. Amikor éppen nem dolgoztunk, sok időt töltöttünk együtt. Mindketten imádtuk a természetet és emlékszem mennyire imádtunk kirándulni. Mégis, mikor eljött a pillanat, én nem harcoltam, nem könyörögtem. Talán eszembe sem jutott azt mondani, MARADJ MÉG! Miért mondtam volna? Hiszen soha, senkinek sem mondtam. Ös...