Amikor elfárad a lelkem...

 

Mert bizony vannak napok, mikor elfárad a lelkem. Akkor is, ha szinte mindig szárnyal. Akkor is, amikor te nem veszel észre rajtam semmi változást.

Hiszen ugyanúgy mosolygok, kedves vagyok veled, teszem a dolgom. Belül azért néha sírok. Néha magam sem tudom miért.

Persze bevallom, megkérdezem magamtól, mi a baj?!

Akkor aztán kendőzetlenül őszinte vagyok. De senki sem hallja, csak én. Talán nem is figyelnek rám eléggé. Megszokták, hogy én figyelek, én hallgatok...

Igen...néha elfárad a lelkem. Olyankor egyszerre lenne jó zokogni és valakivel nagyokat nevetni. Valakihez szorosan bújni, vagy éppen elmenekülni. Mindenkit magam köré gyűjteni, mégis egyedül lenni.

Ki érti ezt? 

Bonyolult az emberi lélek. Osztogatjuk a nagykönyvben megírt tanácsokat, de nem vesszük a fáradtságot, hogy értékes időt szánjunk a másikra! Hát honnan is tudhatnánk, hogy most éppen elfáradt a lelke!

Ha tetszett, megoszthatod!