KÜLÖNLEGES VILÁG, AMIBEN ÉLEK

Talán nem is vagyok való ebbe a világba! Talán hibásan működök! Legalábbis nem úgy, mint az átlag! Összetörök akkor is, amikor igazán nem kellene és képes vagyok végtelenül boldog lenni  akkor, amikor mindenki más boldogtalan!

Van úgy, hogy féltem a saját világom, hogy valaki elveszi tőlem azokat az érzéseket, amelyek különlegessé tesznek. Nem akarok romlott lenni! Nem akarom gyűlölni azt, akire gyűlölettel kellene gondolnom. Nem akarom bántani azokat, akikben süket fülekre találtam, miközben bántottak.

Igen, néha teljesen hétköznapi helyzetekben is érzem, hogy különleges világ amiben élek, amikor egy bizonyos helyzetben teljesen másképp reagálok, mint a körülöttem lévők.

Néha felemelő, néha egészen félelmetes, hogy mind körém gyűlnek. Ember vagyok, anya, vigasztaló, bíztató, tanácsot adó, segítő, gyógyító! Azt mondják, egy angyal vagyok! De néha nem akarok angyal lenni! Mások terhét cipelni, mások fájdalmát átérezni, könnyeket hullatni, hogy mások megkönnyebüljenek!

Nem akarok félni, hogy mi lesz, ha nem tudok megoldást nyújtani a problémákra!

Jó, hogy vagytok, hogy rám találtok! Aztán meg menekülök. El, a saját világomba. Egy olyan életbe, amit ti nem ismertek. Oda, ahol én is sírhatok. Ahol kicsit sajnálhatom önmagam. Ahol megpróbálhatom leküzdeni saját démonjaimat. Ahol láthatom magam esendő emberként, aki néha borzasztóan egyedül van. Akinek rengeteg fájdalom van az életében.

Talán kell, hogy egyedül legyek, hogy erőt gyűjthessek, hogy legyűrve az ordító fájdalmat, újra körém gyűlhessetek! 

Mégis komolyan elgondolkodom, akarok-e angyali lenni? Én is szeretnék a vállaitokon sírni. Szeretném, ha meggyógyítanátok a lelkem. Ha sírnátok helyettem, vagy éppen értem. Olyan jól esne szívből gyűlölni. Ordítani  ha fáj.

Talán nem is olyan rossz egyszerűen csak embernek lenni?! Talán nem baj, ha hibázunk. Ha néha gyűlölünk, ha sírunk. Talán nem olyan irigylésreméltó egy különleges világban élni.