Szívszorító részlet egy kidobott naplóból
Ott állt mellettem, mégis, mintha távolról hallottam volna a hangját. Hogy mit kérdezett, arra végképp nem figyeltem. Izgatottan lapoztam fel azt a régi naplót, amely egy lomtalanításra ítélt íróasztal fiókjának mélyén pihent...
" Ma megint eszembe jutottál..néha úgy érzem, lelkünk újra és újra egymásra talál, fizikai közelség nélkül is. Eljátszom a gondolattal, vajon merre jársz és hogyan élsz?! Aztán jön az ismerős érzés, itt vagy velem. Átölelsz. Megijedek és riadtan nézek körül, hiszen nem látlak, de érezlek.
Emlékszel? Bennem élénken él minden pillanat. Az első megrázkódtatás, amikor hosszan egymás szemébe néztünk, s először éreztem a félelmet. A félelmet saját érzéseimtől. De először éreztem a ragaszkodást is. Amikor nem tudhatjuk mit hoz a jövő, mégis fejest ugranánk az ismeretlenbe.
Igen, már akkor tudtam, miattad megszelídülne vadul szárnyaló lelkem. Melletted megtanultam mit jelent vágyakozni. Sóvárogtam egy ölelésed után. Annyira, hogy az már fájt. Te is szenvedtél, vágyakoztál, talán jobban, mint én. Elárult a szemed. De csak néztük egymást és az idő megállt.
Amikor kétségbeesetten öleltük egymást, úgy éreztem, megérkeztem. Te sem akartál elengedni. Talán akkor vált világossá, mit jelent megtalálni magunkat a másikban.
Összeforrtunk, de nem vadul. Óvatosan, lassan. Karjaidban átölelt a végtelen nyugalom. Nem mozdultam, nem akartam, hogy véget érjen a pillanat.
De megtörtént. Nem vigyáztunk eléggé a törékeny lehetőségre, amit kaptunk. Eltűntél. Vagy én indultam rossz irányba? Nem tudom, de harminc éve nem láttalak.
Mégis, harminc éven át őrizlek a szívemben. Harminc éve már, hogy itt vagy velem és nem mozdulsz. Nem tudom látlak-e még valaha, de azt hiszem lelkünk örökre összefort. Talán csak kezünk bújt ki az ölelésből, hogy tanuljunk, tapasztaljunk, éljünk.
S amikor már nem nyújt semmi újat az élet, lelkünk majd sebesen száll...újra összefonódunk és megpihenünk az örökkévalóságban."
Kétségbeesetten lapoztam tovább, de nem találtam folytatást. Ez nem lehet! - tört ki belőlem hangosan. Mi lett velük? Vajon élnek még? Láthatták egymást mégegyszer, utoljára? Vagy már csupán odafönn ölelik egymást szorosan?
Megosztom hát a történetüket és bízom abban, hogy a napló tulajdonosa is olvassa! Talán eljut hozzá és magára ismer! Talán még nem késő...
Elgondolkodtam...nekünk is jobban kellene ragaszkodnunk egymáshoz! Megbecsülni a másikat, akkor is, ha néha idegesítő! Küzdeni azért, akit igazán szeretünk és önmagunkért! A boldogságunkért!
KÖVESS FACEBOOKON IS!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése