Ő még ölelt, én már búcsúztam - Ne tedd tönkre a pillanatot!
Vajon mire gondol most a másik? Te is tetted már fel a kérdést miközben átöleltek? Ha tudnád a választ, mit kezdenél a pillanattal?
Jó volt hozzábújni, békésen elmerülni az érzésben, egyben egy olyan világban, amit előtte még nem ismertem. Nem azért mert még senki sem ölelt át, sokkal inkább azért, mert akár akartam, akár nem, karjaiban védtelenné, csupasszá vált a lelkem. Úgy éreztem megérkeztem, hogy most minden jó. Attól, hogy átölelt. Ahogy átölelt!
Könnyűnek éreztem magam, nyugodtnak és békésnek. Eszembe sem jutott harcolni az egómmal, vagy akár magamra erőltetett szerepekben tetszelegni.
Egyszerűen csak önmagam lehettem, hazugságoktól mentesen. Nem féltem megmutatni gyenge, esendő emberi mivoltom.
Nem kérdeztem mást is ölelt-e így, nem kérdeztem vajon meddig tart a pillanat, nem kérdeztem mire gondol. Miért tettem volna?
A világ talán végtelen, de benne az élet, a pillanat nem tarthat örökké.
Mi mégis, mindig beszélni akarunk, akkor is, amikor tudjuk, most hallgatnunk kellene.
Mindig bele akarunk látni a másik fejébe. Úgy érezzük jogunk van tudni mit gondol. Na és ha tudnánk, mit kezdenénk a pillanattal?
Egyszerűen tönkretennénk! A legszebb pillanatoktól fosztanánk meg magunkat, s a másikat.
Mert miközben ő még ölelt, én már búcsúztam.
Vallom, hogy az őszinteség a legfontosabb, nem vagyok híve tisztességtelen játszmáknak. Mégis szöget üt fejembe a gondolat, mit kellett volna tennem? Bejelenteni, hogy ez most az utolsó ölelés?!
Görcsösen kapaszkodtunk volna egymásba, mintha az megvédene bennünket az elválástól. Nem a békét, a megnyugvást éltük volna át, csak a kétségbeesést, tönkretéve azt a pillanatot, amelyre most visszaemlékezhetünk.
Mert igenis kellenek az emlékek! Jó napokon, s rosszakon, egyaránt ott lapulnak lelkünkben, elménkben, de csak akkor, ha nem tesszük tönkre.
Így történhetett, hogy ő még ölelt, én már búcsúztam.
Kövess facebookon is!
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése