A kóbor kiskutya karácsonya - Gyerekeknek, felnőtteknek!
Egy olyan mesét hoztam Nektek, amelynek bizonyos részei igaz történet alapján íródtak. Gyerekeknek, felnőtteknek, kutyabarátoknak!
Egyrészt tanulságos, másrészt egy-egy szép történet vagy mese felolvasása szenteste, meghittebbé varázsolja az ünnepeket!
Üljetek le a karácsonyfa mellé és merüljetek el a kóbor kiskutya történetében!
A KÓBOR KISKUTYA
KARÁCSONYA
Bár a délutáni napsugarak kicsit átmelegítették, apró tappancsai már fáztak a hóban. Fáradt volt, mégsem akart megpihenni. Gyomra is jelezte, hogy jól esne néhány falat, de ameddig szeme ellátott, mindent hó borított.
-Ó, ha találnék legalább egy apró csontot... - álmodozott és egyre fürgébben kapkodta apró lábait. Ki tudja mióta kóborolt, de ahogy kezdett eltűnni a nap a horizonton, egyre inkább elhatalmasodott rajta a félelem.
Hol fog aludni, mit fog enni? Miközben ezen morfondírozott, egy tapsifüles száguldott el mellette szélsebesen.
- Hát te meg hova rohansz ilyen gyorsan? - kérdezte inkább magától, mint a nyúltól. Úgysem hallotta volna, hiszen már csak egy apró pontnak tűnt a messzeségben. Aztán megpillantott egy másik pontot, de nem a távolban, hanem közvetlenül az orra előtt!
Milyen szép színe van! - gondolta, majd rávetette magát az apró, piros valamire. De azzal a lendülettel ahogy bekapta, ki is köpte.
- Fúj de savanyú - mondta csalódottan.
- Te meg mit művelsz? Ne pazarold azt az értékes eledelt! - hallatszott egy hang a közelből. A kóbor kiskutya ijedten nézett körül, de nem látott senkit.
- Nem is pazarolok, de ez nem finom - mondta durcásan és a félig megrágott csipkebogyót bámulta a hóban.
- Lehet, hogy neked nem ízlik, de nagyon egészséges és néhány állatnak ez jelenti a túlélést a hó borította télben - szólalt meg ismét a hang.
- Ilyet se láttam még.Beszélő étel - csodálkozott kikerekedett szemekkel a kiskutya és közben értetlenül szaglászta az imént kiköpött csipkebogyót.
- Méghogy beszélő étel?! - hahotázott az a bizonyos hang.
- Hol vagy? Hol vagy? - kérdezte most már kissé türelmetlenül a kiskutya.
- Hát itt - mondta a hang. Megint körülnézett, de továbbra sem látott senkit sem.
- Itt ülök a fejed fölött - mondta és még mindig nevetett.
Mivel már sötétedett, szinte csak a körvonalait látta a fán ülő madárnak.
- Hát te meg ki vagy? - kérdezte kíváncsian.
- Milyen buta kiskutya vagy! - nézett le megvetően a fáról.
- Nem láttál még baglyot?
- Nem is vagyok buta - felelte sértődötten a kóbor kiskutya. - Csak éhes vagyok, de nem találok ennivalót, mert te mindent megettél.
- Hogy én? Miből gondolod?- kérdezte a bagoly értetlenül.
- Biztos te voltál, hiszen olyan kövér vagy, hogy mindjárt letörik alattad az ág.
- Hú, hú, hú de vicces vagy - mondta a bagoly, majd nagyképűen elrepült.
Eközben már a közeli kis faluban is egyre több háznál gyúltak ki a karácsonyi fények. Marci, testvéreivel együtt izgatottan várta a szentestét. A karácsonyfa már feldíszítve állt a szobában. Marci anyukája a konyhában szorgoskodott. A gyerekek nevetgélve ugrándoztak körülötte.
- Gyerekek! Ne futkározzatok, inkább üljetek le és játszatok, különben nem hoz semmit a kis Jézus! - mondta megjátszott szigorral Marci anyukája.
- De biztosan hoz! - kiáltotta vidáman a hét éves kisfiú.
- Miért vagy benne olyan biztos?
- Azért, - mondta huncutul csillogó szemeivel, - mert én írtam neki levelet, hogy mit kérek karácsonyra.
- Na és mit kértél?
- Azt nem árulom el! - kiáltotta titokzatosan.
Marci szülei aggódva néztek egymásra.
- Remélem nem fog csalódni! - mondta Marci apukája, miközben a gyerekek letelepedtek a karácsonyfa mellé.
Marciék házától nem messze volt egy kis erdő. Éppen ott kóborolt a kiskutya, teljesen átfagyva. Egyre lassabban vánszorgott a hóban. Aztán megpillantott egy őzet a hólepte bokor alatt.
- Hozzád bújhatnék egy kicsit? Nagyon fázok.
- Hát te mit mászkálsz itt a sötétben? Miért nem a családoddal vagy? - kérdezte az őz barátságosan.
- Na gyere! - mondta.
- Nincs családom - válaszolta szomorúan és szorosan hozzábújt az őz meleg testéhez.
- De nekem is volt néhány napig - csillant fel egy pillanatra a kóbor kiskutya szeme.
- Mi történt? - kérdezte az őz kíváncsian.
- Hát...hazavittek, adtak enni, de aztán szétrágtam egy papucsot és nagyon mérgesek lettek.
-Nem tudom mi az a papucs,- folytatta, - de biztos jobban szerették, mint engem, mert elkergettek és azt kiabálták, hogy hálátlan vagyok. Nem mertem visszamenni.
- Akkor nem is volt családod - mondta bölcsen az őz.
- A család nem kerget el! De itt nem maradhatsz!
- Miért? - kérdezte értetlenül a kiskutya. - Hiszen te is itt vagy.
- Igen, de én vadon élő állat vagyok, nekem az erdő az otthonom. Te viszont háziállat vagy, szükséged van egy szerető családra!
- Igen, igazad van!
Egyébként,- szólt vissza az őznek, miután elindult a közeli falu fényeinek irányába, - köszönöm, hogy átmelegítettél!
- Igazán nincs mit! Ez az én karácsonyi ajándékom!
- Boldog Karácsonyt! - kiáltotta a kóbor kiskutya és egyre közelebb ért a faluhoz.
Közben Marciéknál kisült az utolsó darab fahéjjas sütemény is. Valahányszor kutyaugatás szűrődött be az utcáról, a gyerekek vagy az ablakhoz rohantak, vagy egyenesen ki az udvarra és kíváncsian néztek körül, remélve, hogy most már jön a kis Jézus.
Amikor már sokadszorra nyílt az ajtó és a gyerekek ismét futottak volna ki, egy kiskutya viharzott be a házba.
Hótól ázott, sáros lábaival rögtön a konyhába szaladt, ahol mennyei illatok szálltak a levegőben.
Marci apukája értetlenül és meglepődve ugrott fel az asztaltól.
- Hát te meg mit képzelsz? Egyáltalán honnan jöttél? - és már zavarta volna ki a hívatlan látogatót, amikor a gyerekek örömtől sikongatva szaladtak a kiskutya után, azt kiabálva, hogy megérkezett a kis Jézus!
-Nem! Még nem érkezett meg - nyugtatta őket az apjuk.
- De igen! De igen! - kiáltotta Marci boldogan.
- Hiszen a levélben is megírtam, hogy egy kikutyát szeretnék! - lelkendezett a kisfiú, izgalomtól kipirult arccal.
Marci szülei egy pillanatig tanácstalanul néztek egymásra. Nem okozhatnak ekkora csalódást Marcinak és a kis jövevényt is megsajnálták, aki éhesen, fázósan, remegve csóválta farkát a konyha közepén.
- Na gyere te kis betolakodó! - mondta Marci anyukája, miközben egy fahéjas kekszet adott a kutyának, közben apára kacsintott.
Azt hiszem ezzel a kacsintással megpecsételődött a kóbor kiskutya sorsa, a gyerekek pedig boldogságtól csillogó szemmekkel ölelték, simogatták a kis jószágot.
Megfürdették, megetették és a többi ajándékról szinte el is feledkeztek. Egész este a kiskutyával játszottak.
Amikor aztán anyjuk ágyba parancsolta őket, a kóbor kiskutya is elhelyezkedett Marci ágya mellett. Fejét a puha szőnyegre eresztette, éppen oda, ahol Marci papucsai voltak.
A kis szőrgombóc furcsán méregette a lábbelit, majd így szólt:
- Na ide figyelj te papucs! Egyezzünk meg valamiben! Én megígérem, hogy nem ráglak szét, te pedig elviseled, hogy engem is szeretnek!
Miután a papucs válaszra sem méltatta, fáradtan hunyta le szemeit a meleg szobában.
Azóta a karácsony óta eltelt már néhány év. A kóbor kiskutya is megnőtt, Marci családja pedig azóta is szeretettel gondoskodik róla. Persze a papucsokat azóta is messziről elkerüli!
Egy megosztással Te is segíthetsz abban, hogy minél több emberhez jusson el ez a történet!
További bejegyzéseket találsz a blogon, vagy kövess Facebookon!
Itt megtalálsz:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése